Fighter ~

'Cuz it makes me that much STRONGER

Makes me work a little bit HARDER

Makes me that much WISER 

So thanks for making me a FIGHTER!'

Már most érzem, hogy ebből egy - a korábbiakhoz képest, persze - elég hosszú szövegecske lesz. Mert gondolkoztam, elég sokat. És amire rájöttem, az egy kissé kegyetlen, egy kissé elszomorító, de mégsem annyira szörnyű, csupán az igazság. De persze olyan merész feltételezéseket, mint hogy "én mindent értek!" már rég nem teszek.

Az emberekkel az a baj, hogy önzőek. Mind. Én is. Nincsenek kivételek. Ez az egyetlen megcáfolhatatlan igazság a világon, és kész pont. Nem tudsz belekötni. Az ember olyan átlátszó hazugságokkal veszi körbe magát, mint hogy "érte csinálom!" meg hogy "nem is gondoltam magamra!" amikor ezek nagyjából 99.9% hogy nem igazak. Egy olyan, mint én, könnyen átlát a hazugságokon.

És most fel lehet tenni a kérdést, hogy mégis, kinek képzelem én magam? Hogy merek én ilyet állítani? Talán mindenkit ismerek, mindent tudok? A válaszom: nem. Azért merem ezt így kijelenteni, mert kezdem megérteni, hogyan működik a világ. Nem számít, hogy mennyire szeretsz valakit, nem számít, hogy mennyi mindent tett érted, nem számít, ha a saját tested-véred, az önnön boldogságodat mindig - még ha csak egy kicsivel is - de mások elé fogod helyezni. Talán ennek valami genetikai, biológiai, evolúciós háttere van, de mivel sosem voltam igazán jó bioszból, ebbe nem nagyon szeretnék belemenni. A lényeg az, hogy mindent, amit teszel, azt úgy próbálod tenni, hogy az neked is jó legyen. 

Nevethettek, csúfolódhattok, gyűlölhettek, sőt, tőlem még le is köphettek, ha láttok, de tudjátok mit? Ha már ilyen érzelmeket tudok ezzel a kis butasággal kiváltani belőletek, az azt jelenti, hogy van benne igazság, és volt értelme megosztanom. De persze, nem a világot akarom megváltani, vagy ilyesmi. Nem, szó sincs róla. Egyszerűen csak szeretem leírni a gondolataimat, hogy aztán később, egy pár év elteltével újraolvassam, és elgondolkozzak azon, hogy mivel kapcsolatban érzek másképp, mint akkor. 

Talán egy picit túlságosan mélységekbe menő ez a gondolatmenet, de kit érdekel? Egyszer-egyszer ilyenekre is szüksége van az embernek.

Aztán ott vannak még a személyes, lelki gondjaim, amikről nem írtam már jó ideje, pedig annyi minden történt, amit jó lenne kiírnom magamból, mielőtt még felrobbannék... De szerencsére már egy jó pár hónap eltelt a legdurvább incidens óta, szóval talán tudok róla tárgyilagosan, érzelmek nélkül véleményt alkotni. 

Az egész hátterében az volt, hogy hülye voltam, nem gondolkoztam, éltem a gondtalan tinédzserek életét, mint akinek nincs más gondja az életében, mint hogy nincs pasija, nem mehet el bulizni, vagy épp nincs pénze cigire. És történtek a gondok, ugyanis ezt nagyon nem kellett volna. De tudom, hogy egyszerűen csak jólesett tartozni valahova, és mivel nem igazán vagyok megelégedve magammal (sem a viselkedésemmel, sem a kinézetemmel), ezért olyan dolgokat próbáltam tenni (és tettem is), amik miatt az akkor barátaimnak tartott emberkék befogadtak, és nem néztek le. De most így utólag végiggondolva, semmi értelme nem volt az egésznek. Hiszen most még jobban lenéznek, nem igaz? Csak tettem az agyamat, mert annyira szükségem van arra, hogy valaki megöleljen, és azt mondja, hogy szeret (ha nem is szerelemből, de barátként), hogy egészen elszálltam a földről, és egy másik világba, egy másik életbe, egy másik énbe képzeltem magam. 

Most meg kényszeredetten, keserűen, sajnálkozón kuncogok magamon, hogy mekkora egy idióta voltam. Hiszen majdnem tönkretettem vele nem csak a saját, de mások életét is. Olyan mértékű pusztítást végzett egyesek lelkében (az enyémben is) ez az incidens, amihez még sosem volt szerencsém. Pontosan egy hétig bőgtem, de úgy, hogy begyulladt a szemem. Na de, ez most nem az önsajnáltatás helye. 

Attól tartok egyébként, hogy valami gond lehet velem. Azt mondják, ha valamire túlságosan vágysz, azt sosem fogod megkapni. Ezt történhetett az én esetemben is - annyira szeretném, hogy valaki végre azt mondja, hogy szüksége van rám az életében, hogy akaratlanul is taszítom az embereket. 

Erre a tökéletes példa az első szerelmem. 

És megint csak fájdalmasan mosolyogni tudok, mintha kitéptem volna a saját szívemet. Az az "akarlak-nem akarlak" játék, ami bennem dúlt, annyira felcseszte a gondolataimat és a viselkedésemet, hogy a végén már esély sem volt arra, hogy történjen valami érdemleges. Talán, esetleg lehettünk volna barátok, de a végén már nekem lett elegem saját magamból, és véget vetettem az egésznek. Mert ismerem magam, és tudom, hogy az a barátság csak annyira lett volna (részemről) természetes, könnyed és őszinte, mintha egy elefánttal ugróiskolát akarnál játszani, és a végén ő nyerne.

Aztán az is mindig nagyon érdekes téma volt a számomra, hogy hol van az a pont egy kapcsolatban, ahol már nincsenek tabuk, szinte egy lélek vagytok két testben, valamint az, hogy egy ember iránt érzett gyűlölet/utálat miért alakul ki, és/vagy miért nem múlik el? És csak hogy tudjátok, ezek a dolgok is csupán azért ütnek szöget a fejembe, mert egyikhez sem volt még igazán szerencsém. Az elsőhöz a legközelebb jelenleg a nővérem áll, de kapcsolatunk hogy is mondjam... érdekes, és rendkívül változatos, nem mondhatnám, hogy mindenben megértjük egymást, csak a legtöbb dologban. A második téma pedig még érdekesebb, ezt már sokszor fejtegettem is, de csak nem tudtam rájönni a dolog nyitjára. Véleményem szerint nincsen jó vagy rossz, nincs olyan, hogy valakit el kéne ítéli azért, amit tesz. Ahogy a dalocska is mondja, "mindenki szabadon lehet hülye".

Az én esetemben valahogy ez úgy nyilvánul meg, hogy mindenkit szeretek, mindenkinek megbocsátok, és senkire sem tudok haragudni. Ez azért kifejezetten rossz, mert ha tudnék, akkor azzal megkímélném magam rengeteg csalódástól. De hát ez van, ilyen vagyok. Az is probléma lehet még nálam, hogy könnyen kötődni kezdek az emberekhez, viszont rettenetesen nehezen felejtem el őket. Szinte soha. Jelenleg senki sem jut eszembe olyan, aki valaha sokat jelentett nekem, de már nem vágynék a társaságára. (Remélem érzitek az előző 3 mondat komikusságát.)

És most jöhet a befejezés. Mindenki azt mondja, hogy nem vagyok felelősségteljes, hogy naiv és gyerekes vagyok, és egy picit sem érett. Most elmondom őszintén, hogy itt igazából már csak a csökönyös dac (és igen!) a gyerekes makacsság szól belőlem, hogy igenis érettebb vagyok, mint a velem egyidősek. Talán nem így tűnik, de ez az igazság. Az, hogy mit mutatok a külvilágnak és mi vagyok én, az meg megint két külön dolog. 

Ahh, és az előítélet megint kimaradt, pedig az az egyik kedvenc témát, valahogy elégedettséggel tölt el a boncolgatása, olyan, mintha egy picit okosabb lennék, mint valójában. De persze nem vagyok okos, ezt biztosan állíthatják azok, akik személyesen is ismernek engem. Talán az előítéletről majd máskor fogok beszélni, amikor nem leszek ennyire fáradt...

További szép estét mindenkinek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.